Elôszó a 2.0 verzióhoz

Írta: Mitchell Kapor
az Electronic Frontier Foundation egyik alapítója

Teljesen új társadalmak épülnek manapság. Nem láthatod ôket, csak a számítógéped képernyôjén. Nem látogathatsz el közéjük, csupán a billenyűzeteden keresztül. Az úthálózatuk drótokból és fénykábelekbôl áll, a beszédüket egyesek és nullák sorozata továbbítja.

Mégis, a kibervilágnak ezek a közösségei ugyanolyan valóságosak és ugyanúgy vibrálnak, mint azok, amelyeket a földgömbön vagy a térképen lehet találni. Valódi emberek vannak a túloldalon, a monitorok mögött. És felszabadulván a fizikai korlátoktól, ezek az emberek összetartó és hatékony közösségek új típusait fejlesztgetik -- olyanokat, amiket sokkal inkább a közös érdeklôdés és cél határoz meg, mint a véletlen földrajzi közelség; olyanokat, amelyekben igazából csak az számít, hogy mit mondasz, hogyan gondolkodol és érzel, s nem az, hogy hogyan nézel ki, hogy beszélsz, vagy hány éves vagy.

Ezek közül a közösségek közül a legrégibb a tudósoké, mely valójában már a számítógépek megjelenése elôtt is létezett. A tudósok már régóta egy nemzetközi közösség részének tekintik magukat, ahol az ötletek sokkal fontosabbak, mint a nemzeti hovatartozás. Nem meglepô hát, hogy a tudósok voltak az elsôk, akik az új elektronikus médiát elfogadták fontos és mindennapi kommunikációs eszközként.

Nagyon várom azt a napot, amikor nemcsak a tudósok, hanem mindenki más is hasonló módon élvezheti majd a globális közösség elônyeit.

De valójóban miért is nôttek ki közösségek a számítógépes hálózatból? Nos, ez azért volt lehetséges, mert a hálózat a kommunikáció új formáit teszi lehetôvé.

A legnyilvánvalóbb példa az új digitális kommunikációs csatornákra az elektronikus levelezés, de vannak mások is. A levelezô listákat, a hírcsoportokat, a file és dokumentum archívumokat stb., csak a leendô új információs és kommunikációs média-formák elsô generációjának kell tekintenünk. A számítógépes hálózatok digitális csatornái -- felépítésüknek és az ôket hordozó rugalmas technológiának köszönhetôen -- alapvetôen különböznek a jelenleg uralkodó televíziós, rádiós, napi- és hetilapokból álló tömegkommunikációs médiától. A digitális kommunikációs média kezdettôl fogva jóval interaktívabb, nagyobb részvételre ösztönzô, egyenlôségre törekvôbb, sokkal decentralizáltabb és kevésbé hierarchikus.

Azok a szociális kapcsolatok és közösségek, melyek erre a médiára épülnek rá, szintén ezeket a jellegzetességeket viselik magukon. A számítógépes hálózatok az egyéneket sokkal inkább az aktív részvételre bátorítják, nem úgy, mint a televíziós narkózis által okozott passzivitás.

A tömegkommunikációban a résztvevôk túlnyomó része tétlen befogadója az információknak. A digitális kommunikációs média esetében a résztvevôk túlnyomó része egyszerre befogadója és aktív elôállítója is az információknak. Ez a fajta szimmetria korábban csak olyan eszközöknél volt jellemzô, mint a telefon. Ám, amíg a telefon szinte mindig csak egy zárt, személy-személy közötti kommunikáció hordozója, az olyan számítógépes hálózati szolgáltatások, mint az elektronikus levelezôcsoportok, a konferenciarendszerek, vagy a hirdetôtáblák, a több oldalú vagy a csoport-csoport jellegű kapcsolatokat kiszolgáló eszközök.

A számítógépes hálózatok új fórumai az egyenlôség megteremtésének ideális eszközei és a szervezeti hierarchia gyengítôi. Minden egyes felhasználó (legalábbis elméletben) elér minden más felhasználót, s egyenlô esélye van arra, hogy meghallgassák. Egyes csúcstechnikával foglalkozó amerikai vállalatoknál, mint például a Microsoft és a Borland, már ki is használják ennek az elônyét: a legfelsô vezetôk -- Bill Gates és Philippe Kahn -- közvetlenül elérhetôk az alkalmazottak számára elektronikus postán keresztül. Ez azt az érzést kelti az egyes alkalmazottakban, hogy a szavaik tényleg számítanak. Általánosságban is elmondható, hogy amikor a vállalaton belüli kommunikációt az elektronikus levelezéssel is segítik, akkor a döntési folyamatokba sokkal többen bevonhatók és sokkal többen hozzájárulhatnak azokhoz.

A számítógépes hálózatok nem igényelnek erôsen központosított adminisztrációs irányítást. Sôt, valójában a decentralizálás nélkülözhetetlen feltétel a hálózat gyors növekedéséhez. A szoros felügyelet ugyanis megfojtja a növekedést. A decentralizáltság elôsegíti a széleskörű részvételt, mivel csökkenti azokat az akadályokat, amikkel a hálózathoz csatlakozni kívánó új csoportoknak meg kell küzdeniük.

Ezen jellegzetességek miatt a hálózatokban hatalmas lehetôségek vannak arra, hogy gazdagítsák a kollektív kulturális, politikai és szociális életünket, s terjesszék a demokratikus értékeket mindenfelé.

Az Internet -- a UUCP-vel és más, hozzá kapcsolódó hálózatokkal együtt -- kiváló példáját nyújtja egy, a fenti értékeket hordozó számítógépes hálózatnak. Ez a hálózatok nyitott hálózata, nem egyetlen hálózat, hanem egymással összekapcsolt rendszerek együttese, mely mindenki által elfogadott, nem-kizárólagos tulajdonú protokollok, szabványok és felületek sokszorosan megvalósított rendszerén alapszik és működik.

Az egyik legfontosabb jellemzôje, hogy újabb hálózatok, kiszolgáló gépek és felhasználók korlátozás nélkül csatlakozhatnak hozzá -- ez a hálózat mindenki számára nyitva áll.

Az Internetnek ez a nyitottsága (a szó minden értelmében), úgy hiszem, építôinek okosságát és értékrendjét tükrözi. Ha az Internet valami okból a tudományos kutatás és az oktatás szféráján kívül fejlôdött volna ki, akkor kevésbé valószínű, hogy ilyen nyitott felépítésű lenne. A jövendô generációk hálával tartoznak majd ennek a közösségnek azért a bölcsességért, amivel ezeket a nyílt típusú rendszereket megépítették.

Ugyanakkor a Hálózatnak ezen alapvetô értékei, mint amilyen a decentralizáció, problémákat is okoznak. Például, hogyan lehet a gépek teljes összekötöttségének állapotát a bekapcsolt hálózatok számának egyre növekvô üteme mellett is fenntartani? És mi van a számítógépeket használhatatlanná tevô programhibákkal, vagy a számítógépes rendszerek betörôivel, akik ugyancsak ezt akarják elérni? De ezek a problémák megoldhatók és meg is fognak oldódni.

A digitális média a politikai viták olyan új formáinak is megteremti az alapjait, melyekben a polgárok kialakíthatják és kifejezhetik a véleményüket a nap fontosabb politikai eseményeivel kapcsolatban. Nem is egy megvalósítható elképzelés van már az ilyen elektronikus demokráciáról. Nézzünk néhány példát arra, hogy milyen lehetôségeket és problémákat rejt ez az új digitális kommunikációs csatorna.

1992-ben Ross Perot elnöki kampánya alatt nagy figyelmet keltett egyfajta "elektronikus falugyűlés" ötlete (legalábbis annak elsô megvalósítása). Perot eredeti (mintegy 20 évvel korábbi) elképzelése szerint, miközben a nézôk figyelik a politikai vitát a televízióban, lyukkártyákat tölthetnének ki, amiket azután postáznának és valakik összegyűjtenék azokat. Ma már ezt meg is tudnánk csinálni néhány ingyen hívható 800-as telefonszámmal.

A kiábrándulás, az elidegenedés és a cinizmus által jellemzett jelenlegi légkörben minden olyan dolog, ami elôsegíti a polgárok közügyekbe való bevonását, jó ötletnek tűnik. Az emberek általában elfordultak a politikusoktól -- lásd a Perot irányában kezdetben megélénkült lelkesedést: egy olyan kívülálló támogatását, aki majd bejut és rendet csinál -- és az az ötlet, hogy közvetlenül az emberekhez kell fordulni, nagyon csábító.

Mi a hiba ebben az elképzelésben? Az egyes nézô továbbra is csak passzív befogadója a szakértôk által hangoztatott nézeteknek. Az illetô polgár egyetlen cselekvési lehetôsége, hogy kifejezi három elôregyártott alternatíva egyike iránt a szimpátiáját. Bár néha ez is hasznos lehet, de ez eléggé szimpla dolog és nagyon kevéssé használja ki az elektronikus demokrácia valódi lehetôségeit. Arra kényszerülünk, hogy a véleményünket egy olyan kép alapján alakítsuk ki, amit a tömegkommunikáció fest az egyes jelöltek személyiségérôl és jellemérôl.

Ez meglehetôsen ellentétben áll azokkal az erôteljes politikai vitákkal, melyek már most is folynak a különbözô online számítógépes rendszerekben, a CompuServe-tôl a Usenetig. Ezen az új médián vadul vitatják a legkülönbözôbb faliújságokon, elektronikus konferenciákon és hírcsoportokban a napi ügyeket, a hidegháború utáni korszakban szükséges nemzetbiztonsági politikától az arányos teherviselésen alapuló állami egészségügyi szisztémákig.

Én ezekben a -- hosszabb idô alatt kibontakozó -- hálózati vitákban sokféle aktív résztvevôt látok, nem csak szakértôket, akik mindenféle nézôpontokat képviselnek. Ez az egész azt mutatja, hogy az emberek nemcsak hogy nem idegenedtek el a politikai folyamatoktól, hanem igenis szeretnek beszélgetni, vitatkozni róluk -- és cselekedni is, ha megvan rá a lehetôségük. A tömegkommunikáció ezt nem engedi meg. Ám ez az új kommunikációs csatorna sokkal jobban hasonlít egy kávéautomatához, ami körül összegyűlnek az emberek -- csak éppen sok száz, sok ezer kilométerre terjed ki a kibervilágba, s nem egyetlen fizikai helyhez kötôdik.

Az elmúlt évek megmutatták ennek az új médiának a hatalmas lehetôségeit, s arra is több példát láthattunk, amikor a beszédet felváltották a tettek.

1987-ben a Federal Communications Commission változtatásokat javasolt azokban a tarifákban, amelyek alapján az egyes hálózati szolgáltatók fizetnek a helyi telefontársaságnak. Az online világban ez rövidesen mint a "modemadó" vált ismertté, és tiltakozási hullámokat váltott ki. Az FCC visszavonta az ötletet, de nem elég gyorsan: a "modemadó" olyan mélyen beleívódott a Hálózat egyes zugaiba, hogy ott lappang állandóan és kísértetiesen, mint egy virtuális vagy kognitív vírus, ami azután idôrôl-idôre újra megfertôzi a rendszereket és a felhasználókat. Az FCC megbízottak még most is komoly mennyiségű levelet kapnak ebben az ügyben, annak ellenére, hogy az eredeti terv már rég kimúlt; sôt, ez a dolog nagyobb postai forgalmat okozott, mint bármilyen más ügy az FCC történetében.

Még frissebb eset az, amelyben Jim Manzi, a Lotus Development Corp. elnöke, több mint 30,000 e-mail üzenetet kapott, amikor a cég forgalomba akart hozni egy adatbázist több tízmillió amerikai lakos adataival. Az elektronikus panaszáradat -- a magánélethez való jog veszélyeztetése miatt -- segített rákényszeríteni a vállalatot arra, hogy feladja ezt a projektet.

Ilyen, szűkebb körű, de az online közösség számára létfontosságú ügyek is jelzik a Hálózat szervezô erejét.

1991 augusztusában a szovjet számítógépes hálózat, a Relcom üzemeltetôi online kapcsolatban maradtak a végül sikertelen puccskísérlet ideje alatt is, és szemtanúként adtak beszámolókat és híreket az eseményekrôl a Nyugatnak és Oroszország többi részének.

És sok nyilvános nonprofit szervezet vagy közös érdeklôdési kör alapján szervezôdô csoport is használja már a faliújság rendszereket arra, hogy a tagjaik közötti kommunikációt és tevékenységük koordinálását elôsegítsék.

De nem minden tökéletes az online világban. A viták minôsége gyakran nagyon alacsony szintű. A hozzászólások sokszor semmitmondóak, unalmasak és hiányzik belôlük a meggyôzô erô. A vita idônként a "flaming" szintjére süllyed, vagyis személyes támadás lesz belôle, s nem érdemi témákról folyik. Akiknek a legtöbb idejük van erre a célra, gyakran túlzottan dominálni kezdenek a vitában -- a sok szabadidô mennyiségi gyôzelmet arat a tartalom minôsége felett.

Olyan a kép néha, mintha itt nem lenne helye a komoly vitáknak. Az információs túlterhelés szintén probléma. Egyszerűen túl sok elolvasandó van ahhoz, hogy az ember lépést tudjon tartani. És az egész eléggé rendezetlen. Mit lehet itt tenni?

Az embereket a Hálózathoz kapcsoló szoftverek terén mostanában történt fejlesztések és maga az online beszélgetések jellegének alakulása is azt jelzi, hogy van valami remény.

A "flaming" általános tünet, de a különbözô rendszerek különbözô módon próbálják kezelni. A technikai és a kulturális szabályok is számítanak itt.

A Usenet esetében például, a legtöbb hírolvasó program támogatja a "killfile" nevű funkciót, amivel az ember az üzenetek közül kiszűrhet bizonyos személyek által küldött, vagy bizonyos témájú leveleket. Néha úgy is emlegetik, mint a "hülyeség szűrô" ("bozo filter"). Ez ugyan megkíméli a finomabb lelkű felhasználót a további támadó stílusú levelektôl, de nem szünteti meg gyökeresen a problémát.

Az egyik lehetôség a cenzúra lenne. De, hogyan lehetne ezt megoldani anélkül, hogy a teljességgel elfogadhatatlan keménykezű cenzúra eszközéhez folyamodnánk? A szólásszabadság tiszteletének nagy hagyománya van ezekben a rendszerekben, és az, hogy cenzúrázzák a nyilvános levélküldést, vagy esetleg le is tiltsanak valakit azért, mert bosszantó vagy támadó tartalmú leveleket küld, teljesen elképzelhetetlen az én véleményem szerint.

Egyes rendszerek kulturális normákat használnak a szoftveres megoldások helyett, hogy kezelni tudják az ilyen, indulatból kitörô háborúkat. Ezek az online közösségek olyan gyakorlatot alakítottak ki, amely sokkal inkább az illendô viselkedésnek valamiféle közös, mindenki által elsajátított felfogásán alapszik, semmint mondjuk valamilyen cenzúrán. A WELL (Whole Earth 'Lectronic Link) például egy viszonylag kis hálózati konferenciarendszer a San Francisco Bay terület környékén. A WELL-nél azokat, akik veszekedésbe keveredtek egymással, arra bátorítják, hogy a további vitát tegyék át a nyilvános konferenciák területérôl a személyes elektronikus levelezés szintjére. Ez a bátorítás nemcsak a konferencia gazdájától érkezik, hanem a többi felhasználótól is. Ez a kultúra egyik eleme és nem a technikáé.

A WELL konferenciák gazdái olyan önkéntesek, akik megpróbálják elôsegíteni a beszélgetést egy adott témában. Bár megvan a hatalmuk ahhoz, hogy kiszűrjenek bizonyos leveleket, de ezt a kiváltságot csak igen ritkán használják, s akkor is csak végsô lehetôségként, mivel bebizonyosodott, hogy hosszú távon a viták kibeszélése az érintettek között jobb módszer a problémák megoldására.

Nem véletlen, hogy a WELL kitűnik a magas színvonalú konferenciáival. Az sem puszta egybeesés, hogy ez eredetileg egy kicsi és zárt közösségként indult (most már rajta van a Hálózaton is), ami lehetôvé tette, hogy saját normákat alakítson ki; és az sem, hogy a rendszer kulcsfigurái a "The Farm" volt tagjaiból kerültek ki, mely egy nagy és sikeres kommuna volt a hatvanas-hetvenes években, Stephen Gaskin vezetésével.

Még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy az online társalgás színvonala hogyan emelhetô. Ez a téma további alapos tanulmányozást és kísérletezést érdemel.

Vannak megoldásra váró kérdések magának a kommunikációs csatornának a nem valami kifinomult és kiérlelt formájával, és a felépítésével kapcsolatban is. A beérkezô új e-mail üzenetek jellegtelen sorozata, ahogy 80 karakteres, egyszerű ASCII szöveg formájában felfelé sorjázik a képernyôn, egyfajta hipnotikus révületet okoz. Hasonlítsuk csak ezt össze a nyomtatott papír jellemzôen változatos betűformáival, sokszínű tipográfiájával, képeivel és rajzaival.

Az új médiának idôre van szüksége ahhoz, hogy kifejlôdjön és megtalálja a saját formáját. Egy terminálon megjelenô szöveg olvasása engem a Gutenberg-féle bibliára emlékeztet. A mai könyvnek a Gutenberg-nyomda feltalálása és az elsô nyugati nyomtatott könyvek megjelenése után még egy évszázad kellett arra, hogy teljesen kifejlôdjön. Sokkal késôbb jött csak Aldus Manutius, s a modern betűformák, a lapszámozás, a tartalomjegyzék és a tárgymutató, és minden egyéb olyan jellemzô feltalálója, amelyek a könyveknek mai, korszerű formát kölcsönöznek. Ezeket különbözô emberek, különbözô idôrendben találták ki; másként, mint ahogy magának a nyomtatásnak a feltalálása történt. Az új elektronikus média hasonló evolúción megy át.

A kulcsfontosságú felfedezések lassan történnek meg, mint például azoknak a szoftver eszközöknek a kifejlesztése, amelyekkel az audio és a video anyagok is terjeszthetôkké válnak a Hálózaton. Az ilyen programokat eddig rendszerint önkéntesek fejlesztették, akik az eredményeket azután közzétették. Ez nagyszerű dolog, de nem mindig kielégítô, figyelembe véve azt, hogy milyen nehéz igazán nagy tudású szoftvereket készíteni. A felhasználói programoknál az innovációs folyamatba magánvállalkozók és független szoftverkereskedôk is bekapcsolódhatnak majd, amint felismerik az ilyen termékekben rejlô üzleti lehetôségeket (persze az lenne a szép, ha ezek a fejlesztôk is önzetlenül dolgoznának, de ez valószínűtlennek látszik).

Szükség van bizonyos ösztönzésekre, hogy további szoftverfejlesztôket lehessen bevonni erre a területre. Szabadverseny szükséges a hálózati szolgáltatások minden szintjén, hogy a felhasználók egyre növekvô igényei kielégíthetôk legyenek. Ehhez egy technológiailag érett hálózat kell, mely ezeket a szolgáltatásokat támogatni tudja.

És persze szükség van vagy lesz egy olyan felhasználói körre, amely hajlandó fizetni a jobb minôségű alkalmazásokért -- és ezek nemcsak a jelenlegi, technikailag képzett felhasználók, egyetemi hallgatók lehetnek, bár ebbôl ôk is hasznot húzhatnak.

Több területen van lehetôség új hálózati alkalmazások kifejlesztésére. Az e-mail rendszerek túlterheltek, mert jelenleg nincsenek megfelelô alternatívák. A közös munkához, az együttműködéshez új és másfajta eszközök kellenek. A számítógépes konferencia műfaja, ha kifejlôdik majd, valószínűleg megfelelô lesz a megbeszélésekhez és a vitákhoz, de önmagában nem tudja igazán támogatni a közösen végzett munkát, vagyis nem lehet vele hatékonyan segíteni egy csoportban a döntéshozatalt, ábrázolni és nyomon követni az éppen folyó munka állapotát. Egy elektronikus levelezôcsoporton keresztül szervezôi tevékenységet folytatni egészen más, mint egy "élô" megbeszélést tartani.

A számítógépes hálózatokban, mint új kommunikációs eszközökben rejlô lehetôségek csak akkor tudnak igazán megvalósulni, ha olyan környezetet teremtünk, amely bátorítja a szabad és nyílt önkifejezést.

Egyes országokban a szólásszabadságra vonatkozó jogi garanciák védik a megnyilvánulások szabadságát az olyan hagyományos médiában, mint a nyomtatott sajtó. De, amikor a kommunikáció áttevôdik az új digitális csatornákra és átlépi az országhatárokat, akkor az ilyen jogi védelem elveszti az érvényét. Ahogyan John Perry Barlow, az EFF egyik alapítója megfogalmazta: "A kibervilágban az Alkotmány elsô kiegészítése csak egy házi szabályzat". Nincs egy nemzetközi jogi hatóság, amely védené a szabad véleménynyilvánítás lehetôségét az országhatárokat átszelô hálózatokon. Az Emberi Jogok Nyilatkozatának 19. pontja ugyan felhív a szólásszabadság védelmére minden médiában, de ez a dokumentum még messze nem kötelezô érvényű.

Ha igazán komolyan akarjuk venni az elektronikus fórumokat, akkor foglalkoznunk kell a hozzáférés kérdésével is. Ha csak egy megfelelôen iskolázott, jómódú, technikailag képzett elit használhatja ezt a csatornát, az így nem válhat eléggé széleskörűvé ahhoz, hogy minden nézôpont megjelenjen rajta.

Továbbá nagyon szükséges egy jobb infrastruktúra (egy információs autópálya). Ahogyan áttérünk a nagysebességű Internetrôl a még erôteljesebb "National Research and Education Network" (NREN) hálózatra, meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan lehetne ennek az új csatornának a teljesítményét mindenkihez eljuttatni, aki igényli. Ez az ún. "utolsó kilométer" probléma kiemelt figyelmet érdemel (a telefonhálózatok már nagyrészt digitális, üvegszálas vonalakat használnak, kivéve azt a néhány kilométert a lakásod és a legközelebbi alközpont között).

A számítógépes hálózatok végül általánossá válnak az egész világon. Ezért majd foglalkoznunk kell a társadalomra gyakorolt hatásukkal is, azokkal a lehetôségekkel, melyeket a társadalom fejlôdése terén jelenthetnek, és azokkal a veszélyekkel, amelyeket magukban hordoznak. Mi alapvetôen optimisták vagyunk, hiszünk abban, hogy a hálózatok képesek az olyan demokratikus értékeket erôsíteni, mint a nyitottság, a változatosság és a kreativitás.

Mivel ez az eszköz még annyira új, fontos lenne, hogy nemzeti és nemzetközi szinten is olyan politikát alakítsunk ki, ami segít a számítógépes hálózatokban rejlô lehetôségeket az egész társadalom számára hasznosítani. Mire a televízióról kiderült, hogy milyen hatalmas "játékteret" kínálna, már túl késô volt ahhoz, hogy meg lehessen változtatni. Most azonban itt van egy ritka lehetôség, hogy egy technikailag és üzletileg érett rendszer kialakulása elôtt olyan politikát és gyakorlatot fejlesszünk ki, amit azután már nehéz lesz megváltoztatni.

Vissza